|
1940. december 22. || Az a végzetes éjjel
Egy vér áztatta területen tért magához. Késő éjszaka volt és alvadt vér szaga terjengett a levegőben. Először nem tudta, hol van. Csak tapogatozótt maga mellett. A kezével csak törmelékeket fogott, aztán belenyúlt valamibe. Egyből felnézett. Vér... undorítónak találta, így egy grimasszal elfordította a fejét. Lassan kezdte felfogni, mi történt. Ekkor érzékelte, hogy nem tudja megmozdítani a bal lábát. Mi a fene? Felpillantott. A lábát nagyobb törmelékek temették be. Valószínűleg el is tört. Ez valamiért nem nyugtatta meg. Megpróbált felülni, de ahogy a kezeire támaszkodott volna, azok rögtön megremegtek és visszazuhant a földre, a fejét is beverte. Felnyögött.
- A francba...!
Mérgelődött, de újra nekiveselkedett, felült. Végignézett magán. Habár a sötét nem könnyítette meg a látását, azt még pont látta, hogy csurom vér. A ruhája itt-ott szét volt szakadva és sok helyen vérzett. Fájdalmai voltak. Igyekezett nem törődni ezzel és leszedni a lábára nehezedő súlyokat. Annyira belemerült ebbe, hogy azt sem vette észre; elkezdett esni a hó. A táj körülötte fehérbe borult, mire a törmelékeket le tudta szedni magáról. Nekidőlt valaminek és így nézett körbe. Reszketett. Érezte, hogy itt a vég. Így is sok a vérvesztesége, és most a hó is... halálra fog fagyni
Szép halál... a semmi közepén, egyedül, mint a kisujjam. Ráadásul... ...ennek nem így kellene lennie. Nem szabadott volna elbuktunk. Nem... nem ezért jöttünk ide, hanem azért, hogy legyőzzük az ellenséget. Aztán hazamenjünk és... békében... élhessünk. De elbuktunk.
Lehajtotta a fejét, elpilledt kicsit. Kezdett beletörődni a sorsába, ezért nem foglalkozott már semmivel. Aztán hangokat hallott. Érzékelői egyből jeleztek, így felemelte lassan a fejét.
- Ki az? Ki van ott?! - Szegezte a kérdést az ismeretlen felé. Vagyis arra, amerre tippelte, hogy van valaki. Választ azonban nem kapott. Legalábbis nem abból az irányból. Érezte, hogy valaki megérinti a vállait, majd egy fej jelent meg mellette.
- Meg fogsz fázni, ha továbbra is idekint maradsz... - Egy lány volt az, szinte hófehér bőrrel. Lila haja volt. Isaac még sosem látott ehhez hasonló hajkoronát, így először... ez lepte meg. Aztán sietve megrázta a fejét.
- Hagyj. - Söpörte le a válláról a lány kezeit. Úgy érezte, hogy egy kislány neki nem árthat, meg már amúgy is mindegy. De a lány nem hagyta annyiban.
- Meg foglak menteni téged. - Isaac szemei kipattantak. Ránézett. Mondhatni, farkasszemet néztek a lánnyal, de végül megszólalt.
- Miért? Ki vagy te, hogy bármit is tehess értem? Haldoklom. Jobb lenne, ha magamra hagynál. - Nem fog segítségért könyörögni. Meg elfogadni sem. Elbukott. Nincs joga az élethez. Így gondolta.
A lány viszont továbbra sem moccant mellőle. Szórakoztatónak találta a férfit, akinek igazából még a nevét sem tudta.
- Nem megyek el... - Közelebb hajolt a férfihoz. - Mi a neved, hmm? - Megfogta a vállait és Isaac akármennyire is próbált tiltakozni, a lány ledöntötte a földre. Vissza a porba, a törmelékekhez és a sok vérhez.
- Nem mindegy?! - Kérdezte ingerülten, aztán feladta. Nem igazán volt ereje ellenkezni. Csak figyelte a lányt. - Furcsa a hajad... mintha... - Elharapta a mondatot.
- Mintha...? Mintha nem emberi lenne? - Mosolygott. - Vámpír vagyok, kedves.
Isaac szemei tágra nyíltak. Nem számított ilyen válaszra. Sőt, semmilyen választ nem várt. De ez... Tény, sok szóbeszédet hallott már a vámpírokról. De soha nem hitte el, hogy ezek a lények tényleg léteznek. Viszont ha így van... Félrenézett.
- Undorodom a fajtádtól... - Morogta a földet figyelve. És EZ akarnál megmenteni ŐT? Hogyan? Tágra nyíltak a szemei, de mire visszanézett, a lány már a nyakára tapadt. Próbálta eltolni magától, de sikertelen volt az akció. - Engedj el! Ne merészeld...! Nem akarom! - A vámpír szemfogai áthatoltak a bőrén. Érezte, ahogyan a lány szívni kezdi a vérét, ő maga meg... hirtelen rosszul lett. Fennakadtak a szemei. - Neh... elé... elég... - Motyogta erőtlenül, aztán eszméletét vesztette.
***
Órákkal később tért magához. A teste forró volt, szinte lángolt. A torkát száraznak érezte, mintha már hetek óta nem ivott volna. Szinte kínzó volt. Hirtelen felült.
A mellette ülő lány ekkor felnézett egy mosollyal.
- Végre felébredtél. Hogy vagy? - Közelebb csúszott hozzá, egyből megérintette a férfi kezét. Amaz rögtön elhúzta, de egy szót sem bírt kinyögni. Fájdalmai voltak. Hirtelen a szájához kapott. Fáj. Fáj, de mégis mi? Összeszorította a szemeit. Mi... mi történik velem? Ez visszhangzott a fejében. Nem akart arra gondolni, hogy ő is olyan lesz, mint... ez a lány. Vámpír. Szörnyeteg. Nem akar az lenni! A szájáról a torkához húzta a kezét. Szomjasnak érezte magát és ezt a lány pontosan tudta. Sóhajtott.
- Hosszú időbe telik, mire a szervezeted átalakul. Na és persze csöppet sem fájdalommentes. Remélem, bírod a gyűrődést... kár lenne, ha meghalnál itt nekem. - Mosolygott a férfira, aki visszadőlt a földre, az oldalára fordult.
- Ugye csak... viccelsz? Én nem... nem válhatok szörnyeteggé... - Nyögte fájdalmas hangon. Úgy érezte, belülről felemészti valami. Mindene fájt. Mintha az élet és a halál peremén egyensúlyozna. Le-lehunyta a szemeit, mígnem megérezte a lány ujjait a hajában. Erre lassan felpillantott. Levegőért kapkodott.
- Én nem vagyok szörnyeteg. - Simogatta a férfi haját. Áttért az arcára, megtapogatta. - Seline a nevem. Elárulod a tiédet?
Isaac továbbra is makacskodott, de halkan csak kinyögte, amit a lány akart.
- Isaac... Isaac Salvatore. - A lány nyugtázta egy félmosollyal. Milyen csodás név! Biccentett egy aprót, mielőtt visszahúzta volna a kezét a férfitől.
Újabb órák teltek el. Isaac szenvedett. Hol magánál volt, hol eszméletét vesztve pihent. Bár ezt nem lehetett pihenésnek nevezni, hisz a szervezete folyamatosan dolgozott.
Aztán magához tért. A testhőrméskélete normalizálódott; 32-34 fok körül mozgott (egy átlagember testhőjénél érezhetően hidegebb volt). A másik, amit rögtön észrevett, azok a szemfogai voltak. Az átalakulás miatt most látszódtak. Megtapogatta.
- Ez... ez nem lehet... - Suttogta. A láztól leizzadt tincseit félresöpörte az arcából, aztán felült. Ekkor jutott el a tudatáig, hogy a sérült lába egyszerűen meggyógyult. Átmasszírozta a bokáját, vádliját, majd a combját. Minden rendben volt vele. Végigmérte magát. Mi történt vele? Képtelen volt felfogni.
Arra eszmélt fel, hogy Seline ledob elé valamit. Felkapta a fejét. Egy lány volt az, de már nem volt magánál. A halálán volt, tele sérülésekkel. A vérszag megcsapta Isaac orrát. Seline elmosolyodott.
- A jutalmad azért, mert életben vagy. Az első vacsorád. - Isaac elé tolta a lábával a lányt. Fekete haja volt, szoknyát viselt, de elég csapzottnak nézett ki. Isaac odamászott hozzá. Szinte öntudatlanul húzta ezután magához a lányt. Vér... vért akarok... ez az illat... akarom... mindet! Semmi más nem járt a fejében, csak ez. Aztán hirtelen feleszmélt, ellökte magától a vacsorát.
- Nem! Nem fogok inni a véréből... - Elfordult volna, de Seline elkapta a karját. Ránézett, kissé mérges volt a tekintete.
- Úgyis meghalna. Neked meg szükséged van a vérre! - Isaacnek nyomta a fekete hajú hölgyet. Nem eresztette el sem a férfit, sem a lányt. Azt akarta, hogy a férfi elveszítse maga fölött a kontrollt és igyon. Isaac percekig viaskodott magával.
- Szörnyeteg... - Suttogta halkan, miközben a lány nyakához hajolt. Végignyalt rajta. Egyszer, aztán még egyszer. Végül nem bírta tovább, a szemfogait könyörtelenül belemélyesztette. Ivott. Úgy ivott, mintha most inna életében először. Ivott azért, hogy csillapítsa a szomját. Ivott, mert... Szörnyeteg lett. Ezek voltak aznap éjjel az utolsó gondolatai.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az oldal két lány privát szerepjátékát