1940. december 22. || Az a végzetes éjjel

 

Egy vér áztatta területen tért magához. Késő éjszaka volt és alvadt vér szaga terjengett a levegőben. Először nem tudta, hol van. Csak tapogatozótt maga mellett. A kezével csak törmelékeket fogott, aztán belenyúlt valamibe. Egyből felnézett. Vér... undorítónak találta, így egy grimasszal elfordította a fejét. Lassan kezdte felfogni, mi történt. Ekkor érzékelte, hogy nem tudja megmozdítani a bal lábát. Mi a fene? Felpillantott. A lábát nagyobb törmelékek temették be. Valószínűleg el is tört. Ez valamiért nem nyugtatta meg. Megpróbált felülni, de ahogy a kezeire támaszkodott volna, azok rögtön megremegtek és visszazuhant a földre, a fejét is beverte. Felnyögött.

- A francba...!

Mérgelődött, de újra nekiveselkedett, felült. Végignézett magán. Habár a sötét nem könnyítette meg a látását, azt még pont látta, hogy csurom vér. A ruhája itt-ott szét volt szakadva és sok helyen vérzett. Fájdalmai voltak. Igyekezett nem törődni ezzel és leszedni a lábára nehezedő súlyokat. Annyira belemerült ebbe, hogy azt sem vette észre; elkezdett esni a hó. A táj körülötte fehérbe borult, mire a törmelékeket le tudta szedni magáról. Nekidőlt valaminek és így nézett körbe. Reszketett. Érezte, hogy itt a vég. Így is sok a vérvesztesége, és most a hó is... halálra fog fagyni

Szép halál... a semmi közepén, egyedül, mint a kisujjam. Ráadásul... ...ennek nem így kellene lennie. Nem szabadott volna elbuktunk. Nem... nem ezért jöttünk ide, hanem azért, hogy legyőzzük az ellenséget. Aztán hazamenjünk és... békében... élhessünk. De elbuktunk.

Lehajtotta a fejét, elpilledt kicsit. Kezdett beletörődni a sorsába, ezért nem foglalkozott már semmivel. Aztán hangokat hallott. Érzékelői egyből jeleztek, így felemelte lassan a fejét.

- Ki az? Ki van ott?! - Szegezte a kérdést az ismeretlen felé. Vagyis arra, amerre tippelte, hogy van valaki. Választ azonban nem kapott. Legalábbis nem abból az irányból. Érezte, hogy valaki megérinti a vállait, majd egy fej jelent meg mellette.

- Meg fogsz fázni, ha továbbra is idekint maradsz... - Egy lány volt az, szinte hófehér bőrrel. Lila haja volt. Isaac még sosem látott ehhez hasonló hajkoronát, így először... ez lepte meg. Aztán sietve megrázta a fejét.

- Hagyj. - Söpörte le a válláról a lány kezeit. Úgy érezte, hogy egy kislány neki nem árthat, meg már amúgy is mindegy. De a lány nem hagyta annyiban.

- Meg foglak menteni téged. - Isaac szemei kipattantak. Ránézett. Mondhatni, farkasszemet néztek a lánnyal, de végül megszólalt.

- Miért? Ki vagy te, hogy bármit is tehess értem? Haldoklom. Jobb lenne, ha magamra hagynál. - Nem fog segítségért könyörögni. Meg elfogadni sem. Elbukott. Nincs joga az élethez. Így gondolta.

A lány viszont továbbra sem moccant mellőle. Szórakoztatónak találta a férfit, akinek igazából még a nevét sem tudta.

- Nem megyek el... - Közelebb hajolt a férfihoz. - Mi a neved, hmm? - Megfogta a vállait és Isaac akármennyire is próbált tiltakozni, a lány ledöntötte a földre. Vissza a porba, a törmelékekhez és a sok vérhez.

- Nem mindegy?! - Kérdezte ingerülten, aztán feladta. Nem igazán volt ereje ellenkezni. Csak figyelte a lányt. - Furcsa a hajad... mintha... - Elharapta a mondatot.

- Mintha...? Mintha nem emberi lenne? - Mosolygott. - Vámpír vagyok, kedves.

Isaac szemei tágra nyíltak. Nem számított ilyen válaszra. Sőt, semmilyen választ nem várt. De ez... Tény, sok szóbeszédet hallott már a vámpírokról. De soha nem hitte el, hogy ezek a lények tényleg léteznek. Viszont ha így van... Félrenézett.

- Undorodom a fajtádtól... - Morogta a földet figyelve. És EZ akarnál megmenteni ŐT? Hogyan? Tágra nyíltak a szemei, de mire visszanézett, a lány már a nyakára tapadt. Próbálta eltolni magától, de sikertelen volt az akció. - Engedj el! Ne merészeld...! Nem akarom! - A vámpír szemfogai áthatoltak a bőrén. Érezte, ahogyan a lány szívni kezdi a vérét, ő maga meg... hirtelen rosszul lett. Fennakadtak a szemei. - Neh... elé... elég... -  Motyogta erőtlenül, aztán eszméletét vesztette.

 

***